Hivakozva a Szemét HR-esek?-re, megosztom az én élményemet a munkakeresésről, mert általánosságban sokat beszélünk róla, legyen hát itt egy konkrétum.
Nem is volt olyan régen, amikor a cég ahol korábban dolgoztam, hadilábon állt a „válsággal”. Évődve, és csupán némi nyitottsággal kezdtem neki a keresésnek. Siker, hogy időben eszméltem. El is mentem egy pénzügyi vállalathoz, ahol a betanulási folyamaton is túl voltam már, amikor érzetem, hogy ezt nem nekem találták ki. (Íme egy példa, hogy mennyire nem jártam körül a motivációmat.) Spórolt pénzem még akadt, valójában a munkahelyem is megvolt. Munka, na az nem volt. Ahogy fogyni kezdett a pénzem, nőtt az elkeseredésem. El tud hatalmasodni az az érzés, hogy semmihez nem értünk, hiába a diploma, meg az egyéb több éves tapasztalat.
100 helyre küldtem az önéletrajzomat, hiába. Válasz semmi. Vagy regisztráltuk adatbázisunkban, majd egyszer csak felhívjuk. Egy ilyen helyzet legkevésbé sem nevezhető ideális állapotnak a váltáshoz.

- Hé!!! El kell adnom magam? De hát hogyan?

Megtaláltam azt az elég mély pontot ahonnan kirobbantott a kétségbeesés. Számos önmarcangoló, lehúzó tépelődés és egy kiadós hiszti után kijelentettem, két héten belül márpedig munkám lesz.  Meg- és átéltem a kijelentésemet. Lett is munka, és lelkesedés is. Minden az elhatározáson múlik. Az elhatározásom kifejlődését követően, kiküldött életrajzokra egytől-egyig jött pozitív válasz...

Föl sem fogjuk, hogy mi mindenre vagyunk képesek, ha tényleg valamit akarunk. És ha akarunk, akkor nem esik nehezünkre abban a 100 elküldött életrajzban átírni azt az egy-egy mondatot, ami éppen az aktuális munkára minket alkalmassá tesz.
Könnyebb másokat hibáztatni magunknál, kifogásokat keresni, hagyni eluralkodni „a nekünk minden jár” érzést, hibáztatni a világot, sőt még belepusztulni is könnyebb, hogy miért nem megy, mint tenni... pedig javarészt rajtunk áll. Mert...

 aki másokat ismer okos, 
aki magát ismeri bölcs,   
aki másokat legyőz erős,
aki magát legyőzi hős!