Állás keresés

Ma már mosolyogva emlékszem vissza arra az időszakra, amikor főállású „önéletrajz gyártóként” teltek a napjaim. Minden telefon csörrenésre felpattantam és lelkes, udvarias bemutatkozással üdvözöltem a hívó felet a sokadik alkalommal is! Ám legtöbbször csak ismerősök jelentkeztek... Amikor kezdtem feladni, Murphy törvénye szerint a rezignált „Halló, tessék”-re jött a válasz: Üdvözlöm! Xy tanácsadó cégtől keresem egy állásajánlattal kapcsolatban. –Megszólalni is alig tudtam... Ekkor jöttem rá, nem elég csak várni, készülni is kell!

Gyakran nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget az első telefonhívásnak, pedig nagyobb a tétje, mint gondolnánk, hiszen elterjedt előszűrési módszer a HR-esek körében! Általában rövid, jól irányított kérdéseket tartalmazó telefonos interjúról van szó, amellyel a HR-es felméri a kompetenciákat, megszerzi az első benyomást (személyiség, kommunikációs készség stb.), ha jól vesszük az akadályokat, részt vehetünk a már nagyon várt interjún.

Pár apró tanács, hogy ne akadj fenn már az első szűrőn:

Amennyiben nem alkalmas az idő és a körülmény egy fejvadász interjú lebonyolításához, inkább kérj visszahívást! -Nehéz lesz bebizonyítanod telefonon, hogy te vagy az év munkavállalója, miközben az üzletben éppen fizetsz és a síró gyermekedre próbálod ráadni a kabátot!:)

Összeszedetten, határozottan válaszolj a kérdésekre és fogalmazz meg magadban legalább három érvet, amiért alkalmasnak tartod magad az adott pozícióra. –A kiválasztási szakember nem tud másra hagyatkozni, mint a hallottakra, így a kommunikáció dinamikája, hangerő, hanglejtés, rokonszenv mind befolyásoló tényezői a továbbjutásnak! Ezek alapján felmérhető, hogy az adott jelölt milyen személyiséggel rendelkezik, mennyire illik bele az ügyfél vállalati környezetébe.

Általában nem videó-telefonos interjúk zajlanak, (kivétel skype-on történő meghallgatás) mégis „hallható a mosoly”! A szimpátia nagyon fontos része a kiválasztási folyamatnak, hiszen a HR-es is ember! A képességek mellett a szubjektív vélemény is döntő, mi is szívesebben találkozunk olyan emberekkel, akik szimpatikusak a számunkra. Nem csak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, hogyan mondjuk!

A sikeres pályázás titka a rutinban, saját képességeink ismeretében, menedzselésében rejlik! Tehát, házi feladat: gyakorolj, vizsgáld meg erősségeidet, gyengeségeidet, tanuld meg hogyan add el önmagad! Ha nem megy, merj szakembertől segítséget kérni! Szeretnéd tudni miben vagy jó? Miben van szükséged segítségre? Hogyan fejleszthetőek gyengeségeid? Hogyan találhatnak rád a fejvadászok? Ha mindez érdekel, legközelebb azt is elmondom, mi hogyan segítünk másoknak!

Nem hívnak be interjúra?

Pár perc alatt papírra lehet vetni a pályafutásunkról szóló sorokat, de azt elérni, hogy több száz hasonló képességű, tapasztalattal rendelkező pályázó közül kiemelkedjünk és mi legyünk a befutók, az már nem is hangzik ilyen egyszerűen ugye?

Egy jól megírt önéletrajz ugyan önmagában még nem garantálja számunkra a tökéletes pozíció elnyerését, de mindenképpen fontos első lépés az esélyeink növeléséhez, ugródeszka az interjúhoz.

Amennyiben szeretnénk felhívni magunkra az álláshirdetők figyelmét, kerüljük a sablon önéletrajzok gyártását. Egyes pozícióknál több száz beérkező anyagból választják ki a potenciális jelölteket, így az esélyünk vészesen csökkenhet egy átlagos, kevésbé jól strukturált anyag továbbításával. Manapság már nem elég csak a feladatkörök felsorolása, a betöltött munkakörök megjelölése! Egy nagyobb eredmény, fontosabb probléma megoldása, az újdonságok bevezetésének feltüntetései alátámasztják képességeinket, amely előnyünkre válhat a kiválasztási procedúrák során .

Használjunk cselekvő igéket, mint a  „bevezettem”,  „átszerveztem” és kerüljük a „felelős voltam”, „közreműködtem”szavakat, amelyeket a jelentkezők nagy százaléka használ.

Mit csináljak, ha nincs érdekes hobbim? –Hangzik el a kérdés sokszor.

A válasz egyszerű: ne írjuk bele a „szeretek olvasni”, „zenét hallgatni” közhelyes mondatokat! Ami viszont valóban a szenvedélyünk, nyugodtan tüntessük fel. Ez a rovat nem kötelező, csak egy esély arra, hogy kitűnjünk, kötetlenebbé tegyük általa a beszélgetést, ha pl. karatézunk és egy karate rajongó az interjúztató fél!:)

A titok abban rejlik, hogy merjünk egyediek lenni, megtaláljuk a középutat az önajnározás és a kiemelkedő képességeink hatásos prezentálása között! Az önéletrajz önmagunk eladásának egy eszköze, ezt ne felejtsük el!

Te tudod, hogy miben vagy jó és milyen sikereket értél el eddig? El is tudod mondani, hogy miben vagy jobb másoknál? Van kérdésed? Segíthetünk?

   Történt reggel a trolin, munkába jövet, hogy nézegettem az arcokat, és azon morfondíroztam kinek van bérlete, kinek jegye és ki az, aki már a koránál, vagy valamilyen más oknál fogva mentesül a jegy illetve bérlet vásárlása alól? Továbbmentem (gondolatban is), már nem a trolin lévő emberekre figyeltem, hanem a barátaimra, ismerőseimre, ismerősök ismerőseire, mégis hány ember jut eszembe, aki ne próbálna bliccelni a BKV-én. Hogy én mennyi történetet hallottam a legkülönfélébb megoldásokról: a diákigazolvány matrica vásárlásán át, a rokkantsági kedvezményen keresztül, a kismamabérleten túl, a sima egyszerű „fogom a kezemben a vonaljegyet, ha meglátom az ellenőrt (akiket manapság egyre nehezebben lehet kiszúrni a tömegből) lyukasztok”-ig.

Micsoda izgalommal járhat ez? Néhányan akadnak csak olyanok, akik ne próbálnának valami trükköt bevetni. Bizony, sokkal nagyobb hajlandóság van a „más megoldás” megfizetésére. Mert azt sem adják ajándékba ám, ára van! Az elmesélésekre hagyatkozva helyenként nem is olcsó.

„-De... még mindig jobban megéri!!!”

Nem csodálkozunk, sőt valójában azt gondoljuk, hű de ügyes, feltalálja magát, megoldja, milyen élelmes, életre való. Ezzel egy időben sejlett föl bennem a ködös Albion, London, a buszok, a double decker-ek, amiket mára már ugyan modernizáltak, mert ott is minden változik, de lógni azt nem lehet. Nem jut eszükbe, mert szabályok vannak. Betartják, betartatják! ...sokakban már kész is a válasz: -hiszen ott jobban élnek, nálunk az átlagfizetésekhez képest nagyon drága az utazás, stb. És tényleg, de vajon, ha nem volna „olyandrága”, akkor máris becsületesek lennénk? És... ha itt ez a „szabály”, akkor az ’Angol’ itt is szabálykövető? Talán csak idő kérdése, és ez a szabály is megtanulható?

Nem magyarázok, csak felvetek: Vajon, ez a reggeli drukk kihatással lehet a munkára, vagy már drukk sincs? Felmerül-e vajon a munkaadókban, hogy bizonytalanul, izgulva, ingerülten, vagy már beletörődve is kezdődhet a munkanap?

Régóta foglalkoztat a gondolat, és szeretném megfejteni, de eddig még nem sikerült! Gondoltam most lehetőségem is van rá, így megosztom másokkal a filozofálást, akár még valami jó is kisülhet a dologból. A téma: Külföldre menni vagy itthon maradni? Sokan elhagyták már az országot, ha csak egy nyaralás erejéig is, megízlelhettek egy új kultúrát, majd visszatértek. Lássuk mi van azokkal, akik nem egy röppke kiruccanásra távoznak, hanem munkavállalás céljából indulnak útnak, bizonytalan időre? Széles a paletta, mindenki másért határoz úgy, hogy felveszi a „hátizsákot”.... Elindulni nem könnyű!

A nehézségeknek számos oka van. Sajnos itthon sem könnyű megfelelő állást találni, de külföldön sincs kolbászból a kerítés. A kinti nehézségek egyik oka a nyelvi probléma, ugyanis elég kevesen beszélünk idgennyelveket. Bár nem minden munkakörnél elvárt a tárgyalóképes tudás, de alapszintű ismeretek nélkül elindulni azért nem kis vállalkozás. A munkakeresést nehezítő körülmény, hogy nem minden országban fogadják el az itthon megszerzett végzettséget, valamint kevés a keresett szakmák száma. A külföldi tulajdonú cégek magyarországi leányvállalatainál dolgozó közép és felsővezetők könnyebben jutnak ki külföldre cégük által, hisz néha még elvárás is, hogy pár év külföldi tapasztalattal rendelkezzenek ahhoz, hogy előléptetésben legyen részük. A vándormadarak másik táborát a friss diplomások és a friss házasok alkotják, akik tanulni szeretnének, tapasztalatokra vágynak, saját életüket szeretnék elkezdeni.

Sokféle történetet hallottam már: pozitívat és negatívat is! Az utazások főhősei azonban egy dologban egyetértettek: egyszer előtör az emberből a nagybetűs HONVÁGY! Megértem ugyan, de érdekes....Miért?! ...Persze: barátok a család hiánya és a legtöbbször hallott mondat: Én MAGYAR vagyok!  A legtöbben azért mennek el az országból, mert kilátástalannak látják a helyzetet, elégedetlenek a fizetéssel, valószínűleg, ha látnák azt a jövőt, amely itt kielégítené az igényeiket, maradnának. Általános vélemény, hogy valami nagyon nem működik jól! -Az egyetemekről kikerülő diákjaink elhagyják az országot, de tapasztalt szakemberek sokasága tesz ugyanígy. Majd ezek az emberek párás szemmel hajtják le a fejüket még a legszebb helyre tett látogatás után is, mert habár jól érzik magukat van egy űr, amit nem tölt be egy tengerparti séta, és egyetlen hegycsúcs csodás látványa sem.

Úgy tűnik, hogy a magyarok nem kedvelik a hosszú ideig tartó távollétet a szülőföldjüktől: menekülünk vagy netán valami más...?!

Mostanában, újra és újra szóba kerül hogyan keressünk állást, milyen taktikák, bevált módszerek léteznek... HR-es lévén néha úgy tekintenek rám, mint aki birtokol egy mágikus szert, amitől varázsütésre megkapjuk a kiszemelt munkalehetőséget.. Ez a beszélgetés döbbentett rá arra, hogy sokan azt gondolják,  van egy sablon, amelyet csak végig kell csinálni. Véleményem szerint nincs bevált „recept”, hiszen minden munkakör más személyiséget, kompetenciát kíván. Nem vagyunk egyformák....szerencsére!  Az interjúk sem ugyanolyanok, a velünk szemben ülő szakemberek sem szalagsoron gyártódtak. Sokszor értetlenkedünk, hogy miért nem sikerül úgy az interjú, ahogy szeretnénk. Azonban vannak olyan dolgok, amelyekre odafigyelhetünk, tudatosan használhatjuk és jó, ha tudjuk.

A személyes találkozóig eljutni már fél siker...

Hogyan keltsünk jó benyomást?

Sokan nincsenek tisztában azzal, hogyan kell köszönni, pedig naponta többször kerülünk ilyen szituációba és nem is olyan bonyolult a képlet. Az érkező fél köszön először, beosztást tekintve az, aki alacsonyabb pozícióban van, illetve aki fiatalabb a másik félnél.

Ha férfi és nő találkozik, a férfi megtiszteli őt azzal, hogy elsőnek köszön (beosztástól függetlenül), a fiatalabb az idősebbnél hasonlóképpen jár el.

 Ne tegezzünk le senkit, tarsuk meg a magázó viszonyt,  tiszteljük meg ezzel a másik felet. /Csendben megjegyezném, hogy tegezést csak nő ajánlhat fel vagy az idősebb személy!/

Bemutatkozásnál teljes nevet mondjunk telefonban és személyes találkozó esetén is. Ha nem értettük az illető nevét nyugodtan kérdezzünk vissza, így elkerülhetjük a későbbi kellemetlen szituációkat.

Állásinterjún megfelelő öltözetben jelenjünk meg, akár rá is kérdezhetünk, hogy milyen viseletet várnak el tőlünk. Egy lazább cégnél öltönyben kellemtelenül érezhetjük magunkat és öltönyben sétáló dolgozók között a farmernadrág is igen frusztráló lehet.

A beszélgetés alatt legyünk figyelmesek, érdeklődőek és merjünk kérdezni. Igen, mindenki pénzért végzi el a feladatait, de a Jó napot! után ne az legyen az első kérdésünk, hogy: és mennyi lesz a fizetés? -A beszélgetés végén érdemes rátérni, amennyiben a tanácsadó nem tesz említést az anyagiakról.

Ne felejtsük el, a beszélgetést mindig a házigazda fejezi be, az ajtóig kíséri a vendéget és búcsúzásnál is ő kezdeményezi az elköszönő kézfogást. A beszélgetés végén köszönjük meg a lehetőséget és egy mosoly kíséretében távozhatunk.

 Ha figyelünk a részletekre, elkerülhetjük azokat a szituációkat, amelyekben kellemetlenül érezzük magunkat. „Tudjuk, a nagy dolgok apróságokon múlnak!”  Megvoltál győződve róla, hogy ismered a protokollt de tanultál valami újat? Ne tartsd magadban, osszd meg velünk!

Hivakozva a Szemét HR-esek?-re, megosztom az én élményemet a munkakeresésről, mert általánosságban sokat beszélünk róla, legyen hát itt egy konkrétum.
Nem is volt olyan régen, amikor a cég ahol korábban dolgoztam, hadilábon állt a „válsággal”. Évődve, és csupán némi nyitottsággal kezdtem neki a keresésnek. Siker, hogy időben eszméltem. El is mentem egy pénzügyi vállalathoz, ahol a betanulási folyamaton is túl voltam már, amikor érzetem, hogy ezt nem nekem találták ki. (Íme egy példa, hogy mennyire nem jártam körül a motivációmat.) Spórolt pénzem még akadt, valójában a munkahelyem is megvolt. Munka, na az nem volt. Ahogy fogyni kezdett a pénzem, nőtt az elkeseredésem. El tud hatalmasodni az az érzés, hogy semmihez nem értünk, hiába a diploma, meg az egyéb több éves tapasztalat.
100 helyre küldtem az önéletrajzomat, hiába. Válasz semmi. Vagy regisztráltuk adatbázisunkban, majd egyszer csak felhívjuk. Egy ilyen helyzet legkevésbé sem nevezhető ideális állapotnak a váltáshoz.

- Hé!!! El kell adnom magam? De hát hogyan?

Megtaláltam azt az elég mély pontot ahonnan kirobbantott a kétségbeesés. Számos önmarcangoló, lehúzó tépelődés és egy kiadós hiszti után kijelentettem, két héten belül márpedig munkám lesz.  Meg- és átéltem a kijelentésemet. Lett is munka, és lelkesedés is. Minden az elhatározáson múlik. Az elhatározásom kifejlődését követően, kiküldött életrajzokra egytől-egyig jött pozitív válasz...

Föl sem fogjuk, hogy mi mindenre vagyunk képesek, ha tényleg valamit akarunk. És ha akarunk, akkor nem esik nehezünkre abban a 100 elküldött életrajzban átírni azt az egy-egy mondatot, ami éppen az aktuális munkára minket alkalmassá tesz.
Könnyebb másokat hibáztatni magunknál, kifogásokat keresni, hagyni eluralkodni „a nekünk minden jár” érzést, hibáztatni a világot, sőt még belepusztulni is könnyebb, hogy miért nem megy, mint tenni... pedig javarészt rajtunk áll. Mert...

 aki másokat ismer okos, 
aki magát ismeri bölcs,   
aki másokat legyőz erős,
aki magát legyőzi hős!

Olyan meleg nyarunk van, mint amilyen már nagyon rég nem volt kis országunkban. Vannak akik dolgoznak a hőség ellenére is, mások valamelyik tengerparton süttetik a hasukat, kipihenve a munka fáradalmait. Mások pedig új lehetőségek iránt kutatnak, vagy munkahely váltáson gondolkodnak. Jelenleg mindenki a munka bűvöletében tengeti a napjait.

Álláskeresés közben az első benyomás bizony döntő lehet. Ha az üdvözlés jól sikerül, könnyebben kerülhetünk nyerő pozícióba. Olyan sok közlés és kifejezésformát ismerünk és használunk tudatosan, vagy éppen nem úgy, hogy össze sem tudnánk számolni. Kifejezünk szóval, testtel, arccal, meta- és tele, oda meg vissza. A verbális közlés gyakori kiegészítője a non verbális kommunikáció, többek között a kézfogás. A kézfogás az egyik legrégebbi üdvözlési forma, azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy megmutassák, nincs náluk fegyver, békés szándékkal közelednek. Tudunk róla, tanultunk róla sokat, ismerjük jelentőségét, használjuk nap, mint nap. Minden ezzel kapcsolatos emlékem és az összes ebben a témában folytatott beszélgetésem alapján, egybehangzó ellentmondást nem tűrő vélemény, hogy mindenki irtózik a puha kézfogástól. Attól a lecsukló, nyegle, erőtlen (helyenként hűvös, mégis nedves) érintésnek tetsző mozdulatsortól, amit jó érzéssel sem lehetne fogásnak nevezni. A téma kimeríthetetlen, az interjúk kapcsán különösen, hiszen meghatározó jelenetéről beszélünk, érkezéskor, távozáskor, bemutatkozáskor. Ám, ne szaladjunk mindjárt az interjúra érkezőhöz gondoltban, hiszen számos minket fogadó (szak)emberrel is találkoztam már, akik a fenti módon üdvözöltek.

Akkor hát kik fognak ily módon kezet? Lehet, hogy nem is tudjuk magunkról? Hiszen, ha mindenki irtózik ettől...? Talán a kézfogás pillanatában nincs meg a megfelelő koncentráltsági szint?  Ki mit gondol erről?